1.
Elfogyott három évtized. Erőszak van, kérlelhetetlenség, a világ ellenünk, de rohanunk tovább, senki sem ért minket. Késői kamaszkor. Nőügyek.
2.
Vívódik a lélek. Analizál, szintetizál, próbálja érteni az érthetetlent. Ember Ő, vagy Embertelen?
3.
Oszt. Feloszt. Megoszt. Kioszt. Oszt' jó napot. Feneketlen a bendő.
4.
Barátaim, Haza, Nemzet, Világ, Egyetem, Végítélet! Le vagytok szarva!
5.
A barátaim nem.
- Szia Peti! Van egy perced?
- Persze. Mondjad Jani!
- Te Peti, kéne nekem egy diplomata útlevél, megoldható?
- Hogyne, intézem.
- Köszi, heló!
- Heló!
Képzeljük el az önfenntartó életet valahol egy kihalni készült földutas zsákfalu melletti erdő szélén némi cserekereskedelemmel, és képzeljük el a kiszolgáltatottak seregét egy százezres lakótelep kellős közepén. Megvan?
A munkamegosztáson alapuló társadalom egyik legfontosabb ismérve az egyén szempontjából az egymásrautaltság, kölcsönös gazdasági függőség. A függőség kifejeződése a közösség szintjén maga a társadalom. Az anyagi értelemben vett függőség lényege ebben az összefüggésben viszonylag egyszerűen megragadható: a kereslet és a kínálat egymást tételező dolgok. Ha van jövedelmed, azt elköltve mások munkájának adsz értelmet, vagyis jövedelemhez juttatod őket, így reménykedhetsz, hogy mások fogyasztása a te munkádnak is értelmet (neked pedig jövedelmet) ad. A kígyó végül is a farkába harap. Az évezredes dilemma feloldása egy erőforráskorlátok nélküli világban viszonylag egyszerű volt: hadsereg, üveggyöngy és kiváncsiság (felfedezések, innováció) kérdése volt csupán. Az 1970-es évek elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a világ immár egy gazdasági egység, globális szinten az erőforrások korlátosak, és nem mellesleg a kölcsönös függésünk egymástól a társadalom széteséséhez vezet. (Aki ezt nem hiszi járjon utána bátran, itthon is: a "hagyományos" úticélokat ajánlom Somogytól Borsodig az egykor virágzó alföldi tanyaközpontokat sem kihagyva.) Mára az is világossá vált, hogy korlátlanul és következmények nélkül üveggyöngyöt készíteni sem lehetséges.
Úgy vélem, egyénként törekednünk célszerű a közösségtől való gazdasági függésünk csökkentésére, a közösségnek pedig ebben kell támoganiuk tagjaikat az örömozgó létezésével való hitegetés (teljes foglalkoztatottság, munkahelyvédelmi akcióprogram, 1 millió új munkahely, vagy éppen 12 egy másik közösségben, stb...) helyett.
Az örökmozgó nem működik.
Hírfogyasztóként, a világunk dolgai iránt érdeklődőként gyakran merengek az (ebben a kontextusban érték-semleges) önzés természetén, közösségre gyakorolt hatásán. Vajon mi motiválja az egyént, amikor a közösség érdekeit figyelembe véve, avagy azzal ellentétben cselekszik? Megfogalmazhatóak-e általános érvényű morális kapaszkodók, amelyek megteremtik a harmóniát az egyéniség és a közösség között? Abból a feltevésből indulok ki, hogy minden cselekedünk értelmezhető közösségi szinten. Akár mintául szolgál mások számára, akár a saját értékrendszerünket erősíti, vagy éppen gyengíti. Hogy egy klasszikussal illusztráljam a fentieket: elvárhatja el a közösség a tagjaitól a tisztességes adófizetést, ha a befizetett adót a közösség azzal megbízott tagjai nem tisztességesen költik el? Arra törekszem, hogy a felvetett kérdésekre józan, tisztességes, de természetesen minden körülmények között vitatható választ adjak.
A blog létrejötte egy laikus kíváncsiságát jelzi, és azt az igényt, hogy "egyénisége" időnként megmérettessen a közösségben. Értelmes, érdekes és tanulságos vitákra számítok annak érdekében, hogy egyéniségünk, így közösségünk is pallérozódjon.
Atesz
