Képzeljük el az önfenntartó életet valahol egy kihalni készült földutas zsákfalu melletti erdő szélén némi cserekereskedelemmel, és képzeljük el a kiszolgáltatottak seregét egy százezres lakótelep kellős közepén. Megvan?
A munkamegosztáson alapuló társadalom egyik legfontosabb ismérve az egyén szempontjából az egymásrautaltság, kölcsönös gazdasági függőség. A függőség kifejeződése a közösség szintjén maga a társadalom. Az anyagi értelemben vett függőség lényege ebben az összefüggésben viszonylag egyszerűen megragadható: a kereslet és a kínálat egymást tételező dolgok. Ha van jövedelmed, azt elköltve mások munkájának adsz értelmet, vagyis jövedelemhez juttatod őket, így reménykedhetsz, hogy mások fogyasztása a te munkádnak is értelmet (neked pedig jövedelmet) ad. A kígyó végül is a farkába harap. Az évezredes dilemma feloldása egy erőforráskorlátok nélküli világban viszonylag egyszerű volt: hadsereg, üveggyöngy és kiváncsiság (felfedezések, innováció) kérdése volt csupán. Az 1970-es évek elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a világ immár egy gazdasági egység, globális szinten az erőforrások korlátosak, és nem mellesleg a kölcsönös függésünk egymástól a társadalom széteséséhez vezet. (Aki ezt nem hiszi járjon utána bátran, itthon is: a "hagyományos" úticélokat ajánlom Somogytól Borsodig az egykor virágzó alföldi tanyaközpontokat sem kihagyva.) Mára az is világossá vált, hogy korlátlanul és következmények nélkül üveggyöngyöt készíteni sem lehetséges.
Úgy vélem, egyénként törekednünk célszerű a közösségtől való gazdasági függésünk csökkentésére, a közösségnek pedig ebben kell támoganiuk tagjaikat az örömozgó létezésével való hitegetés (teljes foglalkoztatottság, munkahelyvédelmi akcióprogram, 1 millió új munkahely, vagy éppen 12 egy másik közösségben, stb...) helyett.
Az örökmozgó nem működik.
